Egy ideje "fogvatart a téma", és - bár még nem írtam róla, folyamatosan itt van velem a megatrendek munkaerőpiaci hatásainak a kérdése. A megatrend olyan globális jelenség, ami kikerülhetetlen és nemigen tudunk ellene tenni semmit. Vagy alkalmazkodunk hozzá, vagy elsodor minket.

Marton Tamás szerint: A megatrendek a kormányok és társadalmak akaratától független törvényszerűségek – , amelyek gátat vetnek a foglalkoztatás bővítésének. Eszerint a fejlett világban:

•  az aktív/eltartott arány megállíthatatlanul csökken a népesség elöregedése miatt;
• a bérmunka terjedelme zsugorodik;
• a gazdasági növekedés visszaesik;
• a gazdasági fejlődés gyorsul.

A gazdaság fejlődése kiszorítja a munkaerőt. Felesleges állami foglalkoztatással, közmunkával csak rövid távú, átmeneti eredményeket lehet elérni. Törvényszerű, hogy a jövőben egyre kevesebb ember fog egyre kevesebbet dolgozni. A fejlett világ hasztalan próbálja visszaváltoztatni ezeket a trendeket. A foglalkoztatás válságát csak paradigmaváltással oldhatjuk meg, aminek eredményeképpen a szükségletek és a munka el fognak válni egymástól. (Marton,2012)

A gépesített gazdaság nem képes annyi munkahelyet felkínálni, ami az összes munkaképes korú egyénnek munkát biztosítana. Ezért nem korrekt azzal büntetni a munka nélkül maradtakat, hogy bűnbakként nyomorúságos körülmények közé kényszerítsük őket. Vannak kezdeményezések arra vonatkozóan, hogy a létfenntartás egyetlen eszköze ne a társadalmi javak előállításában való részvétel legyen (pl. alanyi jogon járó jövedelem), de a hivatalos retorika szerint még mindig az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” alapelv érvényesül.

Ha identitásunk alapja az, hogy van-e munkahelyünk, akkor a munka (tartós) elvesztése identitásvesztést okoz, feldolgozhatatlan az egyén számára. A gazdasági racionalitás helyett az élet fenntartására kellene helyezni a hangsúlyt.