A pályaválasztás során hozott döntések hosszú távon befolyásolják életünket, ezért nem csak azt kell számba venni , hogy milyen egzisztenciát biztosít a választott szakma, hanem azt is, hogy mennyire illik a pályaválasztó személyiségéhez, mennyire fogja szeretni az adott munkát.

A történelem során természetes volt, hogy a fiatalok a családban sajátították el a későbbi munkájukhoz szükséges készségeket. Nem volt kérdés, hogy szüleik tevékenységét folytatják-e; a szabad választás kevesek igénye és kiváltsága volt. Ma is gyakori, hogy a generációk óta űzött foglalkozást „öröklik” a gyerekek – ilyenek például a híres orvos-, ügyvéd-, színész-, művészdinasztiák. Arra is sok példát látunk, hogy a családi vállalkozást viszik tovább a fiatalok.

Erikson pszichoszociális fejlődéselmélete szerint ezekben az esetekben korai zárásról beszélünk, amikor a serdülők átvett identitásmintákat választanak, nem pedig egy megélt identitáskrízist követően döntenek (Erikson, 1991). Sikeres életutakat ismerhetünk meg a Bach-, Zsolnay-, Korányi-, Gundel-dinasztiák történetéből, amikor a fiatalok életre szóló szenvedéllyel tudták folytatni az ősök munkásságát. Ha azonban csak a megszokás és
kudarckerülés visz valakit tovább a szülők által kitaposott úton, annak később unalom, fásultság, teljesítménycsökkenés, kiégés a következménye.

Ezért fontos, hogy a pályaválasztás során figyelembe vegyük érdeklődésünket, képességeinket, az általunk fontosnak tartott értékeket, és önismereten alapuló döntést hozzunk – akár szüleink pályáját követjük, akár más szakmát választunk. Ha így járunk el, azzal sokévi sodródást, időveszteséget spórolhatunk meg magunknak, és megalapozhatjuk saját sikeres pályafutásunkat.

• Erikson, E. H. (1991): Az életciklus: az identitás epigenezise In: A fiatal Luther és más írások. Budapest, Gondolat, 437. p.